Készült az                                       támogatásával
atalmas,   éjszakai   vihar   dúlta   fel   a   Tündér - tó   környékét.   Villámok   világították   meg a   sötét   égboltot,   miközben   óriási   cseppekben   hullott   az   eső.   Minden   állat   menedéket keresett, és ott vészelte át a vihart. Hajnalra   elcsendesült   minden,   így   reggel   óvatosan   előjöttek   búvó-helyeikről   az   erdő lakói.   Szörnyű   látvány   fogadta   őket :    kidőlt   fák   és   bokrok,   letört   ágak.   A   legszörnyűbb   mégis az   etető   volt :    amiből   minden   állat   evett,   az   most   használhatatlan,   darabjaira   hullott,   mert széttépte    a    vihar.    Az    erdő    és    a    tó    lakói    tanácstalanul    álltak    a    szanaszét    heverő    fa -     és fémdarabok között. – Szörnyű! Mi lesz ezután? – kezdte a sort Csiga Csilla. –   Pedig   milyen   jóízűen   ettek   itt   az   őzek,   nyuszik   és   a   szarvasok…   –   folytatta   a   panaszkodást   Béka Bogi. – Sssszerettem bekúszni alá. Árnyékot adott. És most…? – fakadt ki Sikló Samu. – Annyira sajnáljuk. De nem tehetünk semmit – sopánkodott a két kacsa, Kinga és Kornél. – Olyan lehangoló. Az a fránya vihar! – csatlakozott Daru Dóri és Gólya Guszti az előttük szólókhoz. Teknőc    Tomi    egy    darabig    hallgatott.    Majd    szép    lassan    megindult    etető felé. A többiek némán figyelték, és magukban tovább mérgelődtek. –   Hova   méssssz?   –   kérdezte   Samu   sziszegve.   De   a   teknős   nem   válaszolt,   csak ment    tovább.    Odaért    a    lerombolt    építményhez,    és    szépen    lassan    elkezdte egymáshoz    illeszteni    a    széttört    darabokat : a    tetőlécet    a    többi    léccel,    keresztfákat    egymáshoz,    a    megfelelő    csavart    a    megfelelő    helyre.    Ahogy szerelte,   úgy   kezdtek   el   köré   gyűlni   a   többiek.   Mindenki   kivette   a   részét   munkából. A   madarak   a   tetőt   rakták   össze,   a   kisállatok   az   etetőrészt,   a   sikló   nehezen odaférhető részeket csavarozta egybe. Egy - két   óra   múlva   újra   állt   az   etető.   Összeszedték   a   szétfújt   szalmát, és   visszarakták   a   helyére.   Mindenki   megkönnyebbült,   és   kerek   mosoly   töltötte be     az     arcokat.     A     teknőc     lassan     visszaindult     a     tóba,     de     Bogi     néhány békaugrással utolérte és megkérdezte : –    Tomi,    miért    nem    válaszoltál    először?    Úgy    éreztük,    haragszol.    De    mikor munkához   láttál,   mindenki   meg - nyugodott   és   lelkesen   vetette   bele   magát   segédkezésbe. –   Azt   hittem,   szavak   nélkül   is   megértitek,   de   akkor   elárulom : ahelyett,   hogy sopánkodtam   volna,   cselekedtem.   Mások   hibáztatása   helyett   arra   gondoltam, hogyan   lehetne   megoldani   ezt   a   helyzetet ;    mit   tehetek   azért,   hogy   újra   álljon az   etető?   Mindennél   egyértelműbb   volt   a   válasz : újra   fel   kell   építeni.   Hiszen az   eszem,   az   erőm   és   a   kitartásom   megvan   hozzá.   És   –   folytatta   a   teknős   megvan   a   bizalmam   is   bennetek.   Éreztem,   hogy   mindenki   segíteni   fog.   Csakis összefogással   tudunk   eredményeket   elérni :    a   képességeihez   mérten   mindenki segít. Az     állatok     kicsit     megszeppenve     hallgatták     a     bölcs     szavakat,     de elismerően     bólogattak.     Megtapasz - talták,     és     egy     életre     megtanulták     összefogás fontosságát és az egység erejét.
Összefogás
Teknőc Tamás történetei © 2016