Szeretet-mesék
Lélekmelengető versek és történetek
Simonváros Katalin és Czigány Csaba tollából, nem csak gyerekeknek
Mit rejt a fészer? (részlet)
A
reggel
szokásosan
telt,
egy
dolgot
kivéve:
miután
Vilmos
bácsi
elvégzett
a
tanya
körül
és
meglátogatta
a
kilátót,
elindult
a
közeli
vasútállomásra.
Fenyvesek
között
és
lankás
domboldalakon
vezetett
az
útja.
Ilyenkor
mindig
izgatott
volt
egy
picit,
mert
unokáit
csupán
kéthetente
láthatta
és
a
gyerekek
–,
főleg
egy hat és egy nyolc éves – két hét alatt is sokat változnak.
Kicsivel a vonat érkezése előtt meg is jelent Vilmos bácsi az állomáson. Üdvözölte az állomásfőnököt és leült egy padra. Sétapálcáját lábához támasztotta.
– Mi újság, Sanyikám? – kérdezte a nyakkendőt és kalapot viselő irányítót.
–
Nem
tudok
semmi
újat.
Azt
rebesgetik,
meleg
nyarunk
lesz.
–
válaszolt
az
állomásfőnök,
és
így
folytatta
–
A
feleségem
köszöni
a
kecskesajtot.
Bella
egyben
van
még?
– Ő még igen, de a másik kettő rég megellett, és már leválasztottuk a kicsiket róluk. Na, de úgy hallom, jön a vonat. Na, Isten áldja!
– Magát is!
A
vonat
befutott,
és
a
két
kis
elevenség
úgy
pattant
ki
az
ajtóból
a
peronra,
mint
a
bolha.
Jól
megölelgették
nagyapjukat,
és
szinte
szóhoz
sem
hagyták
jutni.
–
Megvan
már
a
kiskecske?
Kibújt
már
a
retek,
amit
két
hete
vetettünk?
Volt
nagy
vihar
felétek?
–
és
a
kérdések
csak
záporoztak
az
öreg
felé,
aki
mosolyogva
vette
tudomásul,
hogy
unokái
még
mindig
ugyanolyan
érdeklődőek,
mint
voltak.
A
tanya
felé
vették
az
irányt
és
Vilmos
bácsi
útközben
szépen,
nyugodtan
válaszolt Lili és Matyi minden kérdésére.
– És mit fogunk csinálni a hétvégén? – tette fel a kérdést Matyi, miközben beléptek a kis fakapun.
–
Megnézzük,
mit
rejt
a
fészer.
–
válaszolta
sejtelmesen
Vilmos
bácsi,
miközben
figyelte,
ahogy
Lili
belerakja
mobiltelefonját
a
kis
fakosárba,
ahonnan
csak
vasárnap, induláskor szokta kivenni. Látván unokája szomorkás tekintetét, így folytatta: – Lilike, errefelé úgy sincsen erőtér. Hidd el, érdekes lesz a hétvége.
Vilmos bácsi történetei (olvass bele)
–
Papa,
az
térerő
–
válaszolt
a
kislány,
aki
Matyival
együtt
alig
tudta
abbahagyni
a
kacagást.
Szerették
a
nagyapjuk
humorát.
Az
öreg
világ
életében
jó
kedélyű
ember
volt
és
mindig
mondogatta,
hogy
a
sok
nevetés tartja őt fiatalon.
–
Nekem
egyre
megy
–
szólt
mosolyogva
Vilmos
bácsi.
–
Inkább
gyertek,
és
nézzük
meg
a
kertet
és
az
állatokat. Aztán szedünk egy kis fenyőtobozt, és gyűjtünk turbolyát a kecskéknek meg a pipiknek.
–
És
a
kacsáknak!
–
mondta
Matyi
hangosan,
és
már
indult
is
előre,
hogy
első
legyen
a
csirke-
hajkurászásban, amiből a gyerekek lassan sportot űztek.
–
No,
csak
óvatosan,
kis
unokám.
Koti
már
egyre
nagyobb
és
nem
sokáig
fogja
engedni,
hogy
kergessétek a tyúkjait.
Azzal
elindultak,
hogy
bejárják
a
baromfiudvart,
a
kecskék
legelőjét
és
a
tanya
környékét.
Késő
délután
lett,
mire
visszaértek.
Lili
és
Matyi
egyből
a
fészerhez
futottak
és
benyitottak.
Sötét
volt,
por
és
pókháló
mindenütt.
Vilmos
bácsi
bement,
és
felkapcsolta
a
villanyt.
Létrák,
teknők,
vödrök,
kalapácsok, kerti szerszámok, fűrészek és ezerféle egyéb dolog bújt meg a kis faépületben.
–
Mennyi
kacat.
–
mondták
kórusban
a
gyerekek.
Arcukon
viszont
kíváncsiság
és
meglepődöttség
tükröződött.
– Mennyi érték. – vágta rá Vilmos bácsi. – Ezek itt mind az apáméi voltak, ő pedig az ő apjától örökölte.
Ezek nem holmi silány minőségű vackok, amiket mostanában a boltok polcain lehet kapni. Igazi,
értéket képviselő eszközök. „A jó szerszám a boldog és elégedett munkavégzés alapja”, mondogatta
nagyapám, ezért a legjobb mesteremberektől szerezte be azokat a holmikat, amik a ház körüli
munkához kellettek. És még mindig itt vannak, nemzedékeket kiszolgálva... (folytatás a könyvben)