Mottónk:
Szeretet-mesék
Lélekmelengető versek és történetek
Simonváros Katalin és Czigány Csaba tollából, nem csak gyerekeknek
Mit rejt a fészer? (részlet) A   reggel   szokásosan   telt,   egy   dolgot   kivéve:   miután   Vilmos   bácsi   elvégzett   a   tanya   körül   és   meglátogatta   a   kilátót,   elindult   a   közeli   vasútállomásra. Fenyvesek   között   és   lankás   domboldalakon   vezetett   az   útja.   Ilyenkor   mindig   izgatott   volt   egy   picit,   mert   unokáit   csupán   kéthetente   láthatta   és   a   gyerekek   –,   főleg egy hat és egy nyolc éves – két hét alatt is sokat változnak. Kicsivel a vonat érkezése előtt meg is jelent Vilmos bácsi az állomáson. Üdvözölte az állomásfőnököt és leült egy padra. Sétapálcáját lábához támasztotta. – Mi újság, Sanyikám? – kérdezte a nyakkendőt és kalapot viselő irányítót. –   Nem   tudok   semmi   újat.   Azt   rebesgetik,   meleg   nyarunk   lesz.   –   válaszolt   az   állomásfőnök,   és   így   folytatta   –   A   feleségem   köszöni   a   kecskesajtot.   Bella   egyben   van még? – Ő még igen, de a másik kettő rég megellett, és már leválasztottuk a kicsiket róluk. Na, de úgy hallom, jön a vonat. Na, Isten áldja! – Magát is! A   vonat   befutott,   és   a   két   kis   elevenség   úgy   pattant   ki   az   ajtóból   a   peronra,   mint   a   bolha.   Jól   megölelgették   nagyapjukat,   és   szinte   szóhoz   sem   hagyták jutni. –   Megvan   már   a   kiskecske?   Kibújt   már   a   retek,   amit   két   hete   vetettünk?   Volt   nagy   vihar   felétek?   –   és   a   kérdések   csak   záporoztak   az   öreg   felé,   aki   mosolyogva vette   tudomásul,   hogy   unokái   még   mindig   ugyanolyan   érdeklődőek,   mint   voltak.   A   tanya   felé   vették   az   irányt   és   Vilmos   bácsi   útközben   szépen,   nyugodtan válaszolt Lili és Matyi minden kérdésére. – És mit fogunk csinálni a hétvégén? – tette fel a kérdést Matyi, miközben beléptek a kis fakapun. –   Megnézzük,   mit   rejt   a   fészer.   –   válaszolta   sejtelmesen   Vilmos   bácsi,   miközben   figyelte,   ahogy   Lili   belerakja   mobiltelefonját   a   kis   fakosárba,   ahonnan   csak vasárnap, induláskor szokta kivenni. Látván unokája szomorkás tekintetét, így folytatta: – Lilike, errefelé úgy sincsen erőtér. Hidd el, érdekes lesz a hétvége.
Vilmos bácsi történetei (olvass bele)
Gondolat-magocskák Rólunk Rendelés Ti mondtátok Büszkeségfal Akciók Kapcsolat Főoldal Panni és Bence könyvek © 2015 Vilmos bácsi történetei
–   Papa,   az   térerő   –   válaszolt   a   kislány,   aki   Matyival   együtt   alig   tudta   abbahagyni   a   kacagást.   Szerették   a nagyapjuk   humorát.   Az   öreg   világ   életében   jó   kedélyű   ember   volt   és   mindig   mondogatta,   hogy   a   sok nevetés tartja őt fiatalon. –   Nekem   egyre   megy   –   szólt   mosolyogva   Vilmos   bácsi.   –   Inkább   gyertek,   és   nézzük   meg   a   kertet   és   az állatokat. Aztán szedünk egy kis fenyőtobozt, és gyűjtünk turbolyát a kecskéknek meg a pipiknek. –    És    a    kacsáknak!    –    mondta    Matyi    hangosan,    és    már    indult    is    előre,    hogy    első    legyen    a    csirke- hajkurászásban, amiből a gyerekek lassan sportot űztek. –    No,    csak    óvatosan,    kis    unokám.    Koti    már    egyre    nagyobb    és    nem    sokáig    fogja    engedni,    hogy kergessétek a tyúkjait. Azzal   elindultak,   hogy   bejárják   a   baromfiudvart,   a   kecskék   legelőjét   és   a   tanya   környékét.   Késő délután   lett,   mire   visszaértek.   Lili   és   Matyi   egyből   a   fészerhez   futottak   és   benyitottak.   Sötét   volt,   por   és pókháló    mindenütt.    Vilmos    bácsi    bement,    és    felkapcsolta    a    villanyt.    Létrák,    teknők,    vödrök, kalapácsok, kerti szerszámok, fűrészek és ezerféle egyéb dolog bújt meg a kis faépületben. –   Mennyi   kacat.   –   mondták   kórusban   a   gyerekek.   Arcukon   viszont   kíváncsiság   és   meglepődöttség tükröződött. – Mennyi érték. – vágta rá Vilmos bácsi. – Ezek itt mind az apáméi voltak, ő pedig az ő apjától örökölte. Ezek nem holmi silány minőségű vackok, amiket mostanában a boltok polcain lehet kapni. Igazi, értéket képviselő eszközök. „A jó szerszám a boldog és elégedett munkavégzés alapja”, mondogatta nagyapám, ezért a legjobb mesteremberektől szerezte be azokat a holmikat, amik a ház körüli munkához kellettek. És még mindig itt vannak, nemzedékeket kiszolgálva...  (folytatás a könyvben)